Amikor érezzük a késztetést arra, hogy eddig ismeretlen, új területeket fedezzünk fel az életünkben, akkor tisztában kell lennünk azzal is, hogy az életünk egy új fejezethez fog érkezni amely izgalmas és elkerülhetetlen változásokat hoz.
Van úgy, hogy egy napon valahol ott legmélyen ráébredünk arra, hogy a jól bevált és megszokott „biztos” már nem nyújtja számunkra azt amire valójában vágyunk. Fontolgatni kezdjük esetleg feladni azt és ahelyett inkább a haladást választani – a haladást amelyet szívünk kíván. Ez a késztetés amolyan belső hangként egy belső iránytűként van jelen bennünk és megpróbál minket a „helyes” irányba; szívünk igazába terelni. Pontosabban arra az útra amerre haladnunk kéne. Ez a belső kis hang semmi mást nem akar mint eszünkbe juttatni, hogy mi az a vállalásunk amelyet ebben a földi létünkben kellene hogy véghez vigyünk. A belső iránytűnk a szívünkben van, ha szívünket közel érezzük magunkhoz akkor világosan ki tud rajzolódni a „helyes” út ha ahhoz a bizonyos útkereszteződéshez érkezünk. Ilyenkor döntés elé állunk, ami meg fogja életünket formálni valamilyen irányban. Az irányt csak is mi választjuk és csak mi magunk érezhetjük azt, hogy melyik számunkra kedvező vagy sem. Jó lehet ilyenkor csakis magunkba figyelni, mindentől és mindenkitől függetlenül megvizsgálni azt, hogy Én mit akarok. Sokszor az ego megpróbálja bebiztosítani magát ha úgy van, hogy ismeretlen útak nyílnak meg előttünk. Hiszen azt úgy véli, hogy nem „biztonságos” mert nem ismerjük és nem kiszámítható. Ezért agyunk előre megpróbálja levetíteni nekünk, hogy „mivan ha” amivel képesek vagyunk legyártani – még a döntés előtt – egy filmtekercset tele félelmekkel. Ahelyett, hogy hagynánk magunkat áramlani és könnyedén megengedni az új befogadását, az új tapasztalatokat és élményeket az életünkben, tudva azt, hogy a lehető legjobb érkezik el hozzánk és biztonságban vagyunk. Mert egy magasabb erő gondoskodik rólunk, ami nem azt jelenti, hogy várni kell amíg megoldja helyettünk, a cselekvésbe nekünk magunknak kell bele állni, ha azt akarjuk, hogy elrepítsen minket arra emerre a szívünk szerint haladnunk kell.
Mexico, Teotihuacan-Pyramid of te Moon
Én úgy gondolom, hogy nincs helytelen döntés, mert valamire tanítani akar az élet azzal amit letett elénk. És minden egyes tapasztalás egy sokkal jobb egésszé formál bennünket.
Inkább ott csúszhat el a dolog, amikor látjuk és érezzük, hogy egykor számunkra „nem jó” irányt választottunk és abból ki hozni a jelenben a legtöbbet; radikálisan átalakúlni benne, avagy kiszállni belőle és új irányt venni. Illetve a nagy kihívás még az lehet, hogy merünk–e változni azáltal amire az a megálló tanított és meg tudjuk-e érteni, hogy mit miért dobott elénk az élet.
Ha kellőképpen ismerjük önmagunkat és tisztában vagyunk önvalónkkal, akkor sokkal könnyebben vesszük az akadályokat illetve szűrjük ki azt, hogy mi a jó számunkra és hogy, melyik utat véljük járhatónak. Ugyanakkor ha ismerjük határainkat és fel is merjük vállalni azt, akkor nagyon hamar kiderülhet az is, hogy egy meghozott döntés milyen irányba mehet. Valamint bárhogy döntöttünk a múltban – ami most még sem tűnik kecsegtetőnek- akkor képesek lehetünk arra, hogy átlássuk miben változtassunk annak érdekében, hogy az aktuálisan élt élet újra hozzá tegyen az életünkhöz, avagy melyik új út felé vegyük az irányt.
Ugyanakkor változunk folyamatosan ami magával hozza azt is, hogy az igényeink változnak ezért is tűnhet bármilyen múltunkból fakadó döntés a jelenben „rossznak”. Semmi baj nincs ezzel és nem kell ezért a falba verni a fejünket, mert akkor a lehető legjobb tudásunkhoz méltóan döntöttünk és pont az volt a megfelő út számunkra hiszen arra vágytunk és azzal a rezgésszinttel tudtunk azonosúlni, illetve a tanítása a fejlődésünket szolgálta. Az akkori Énünk pont arra volt kész, hogy akkor befogadja azt.
Viszont amikor megfejlődjük korábbi Énünket, akkor megjelenik a vágy az újra ami már az új Énünkhöz szeretne felzárkózni. Ettől kezdve csak is rajtunk múlik, hogy mennyire merünk megnyílni annak ami kibontakozni kíván bennünk, hogy mennyire merjük felvállalni azt környezetünkben valamint mennyire vagyunk bátrak az új tapasztalások felé menni ami nem a „biztonságos” útba hanem az ismeretlen csodájába fog csalogatni.
Dr. Joe Dispenza – aki évtizedek óta tanulmányozza az emberi elme működését – tanításai szerint gyerekkorunktól kezdve arra vagyunk kondicionálva, hogy elhiggyük, az ismeretlen egy ijesztő hely. A legtöbben nap mint nap alacsony szintű bizonytalanságban működünk, de amikor úgy döntünk, hogy kockára teszünk valamit – amikor kockázatot vállalunk, kilépünk az ismert és kiszámíthatóságból, és kijelentjük, hogy a múlt emléke helyett a jövő víziója határozzon meg minket – akkor logikus, hogy ez az ismeretlen jövő kényelmetlenül fogja érezni magát bennünk. Az a tény, hogy már nem vagyunk ismerős területen, csak arra szolgál, hogy felnagyítsa ezt a bizonytalanságot bennünk ami az ismertbe kapaszkodik, és kétségbeesésünkben a leghangosabb hanggá válik a fejünkben. Az igazság az, hogy soha nem fogunk növekedni, hacsak nem nézünk szembe az ismeretlen által támasztott kihívásokkal. Dr. Joe Dispenza így vélekedik erről: A lényeg az, hogy ha olyan külső körülmények jelennek meg az életünkben, amelyek összhangban vannak a belső látásmódunkkal, ne gondoljuk túl azokat a döntéseket, amelyek tovább vezetnek az ismeretlenbe. Ezek a szinkronicitások egyszerűen az Univerzum hívó szavai amelyek arra hívnak, hogy lépjünk be az új jövőnkbe. A megjelenő eseményeket olyan jeleknek kell tekinteni, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Akkor miért nem látjuk bizonyítéknak, hogy a külső valóságunk kezd a belső látásmódunkkal egyenlően kibontakozni. És miért nem cseréljük le a „véletlenek”, az ismeretlen által keltett félemelt és az azokat megjelenítő érzelmek energiáját például izgalmasra és inspirálóra –, és miért nem használjuk fel ezt az új energiát a következő lehetőség megteremtésére? Ha ezt többször is megtesszük az életünkben, rájövünk, hogy egyre távolabb kerülünk az ismerős területektől a még több lehetőség felé. Akkor még jobban hinni fogunk magunkban, a lehetőségben, az ismeretlenben és az Isteniben, aki még jobban él bennünk… és ami a legfontosabb – hogy mi vagyunk az életetünk teremtője, nem pedig annak áldozata. Amikor a félelmet szenvedéllyé és bátorsággá alkítjuk, akkor egyre jobban bízni fogunk abban a jövőben, amely magával hív és csak arra vár hogy válaszoljunk rá.
” Ha nem bízhatsz az életedben megjelenő körülményekben, dolgokban vagy eseményekben, akkor nem bízol az ismeretlenben; és ha nem bízol az ismeretlenben, akkor nem bízol a teremtésedben; és ha nem bízol a teremtésedben, akkor nem bízol magadban; és ha nem bízol magadban, akkor nem bízol a lehetőségekben.”
Dr. Joe Dispenza
Aki az önismeret útját járja, az tudja jól, hogy ha elindul ebben az áramlatban, akkor az olyan radikális átalakulásokat von magával ami elkerülhetetlen annak céljából, hogy még közelebb kerüljön Isteni Énjéhez – Isteni önnön valójához.
Mert a cél nem más mint, hogy bízni a legfelsőbb Szeretegységeben és rá jöjjünk arra, hogy csak is a Szeretet képes átírni félelmeinket, bizonytalanságainkat és képes bármilyen problémát, berögzült mintát meggyógyítani, hogy aztán ezeken átemelkedve szívünk útját járva újra tudjunk kapcsolódni a Nagy Egészhez.
Csodás felismeréseket szívbéli döntéseket kívánok!
Szeretettel
ME