Valahányszor megállok és eltűnődöm az életen, eltűnődöm azon, hogy mi zajlik jelenleg a lelkemben és körülöttem. Az élet valódi értelme ami jelenleg foglalkoztat. Sok emberrel beszélgettem erről mostanság és úgy érzem, hogy sokan kezdenek ébredni. A klienskörömben is egyre inkább felbukkan ez a téma, így megpróbálom megközelíteni az én nézőpontomból.
Kedves emberek, azt látom, hogy a mai kor amiben élünk semmi másról nem szól mint: a függőségekről.
Semmi mást nem csinál nap mint nap a mai kor embere, mint azért tesz, hogy igényeit kielégítse és megelőzze azt, hogy szenvedjen, valamint azt, hogy bármilyen veszteség érje. Talán ez lenne a normális, és tényleg erről kellene szóljon az élet? Vagy az ego játszmájának az illúziónak nevezett mókuskerekében tapos egész életében?
Bármit látunk, bármit hallunk és érzékelünk, minden a szükségleteinkről, a ki nem elégített igényeinkről szól. Manapság már annyira elvakítja az embert a rengeteg impulzus, hogy már azt sem tudja mire van szüksége ahhoz, hogy felzárkozzon a társadalomhoz és azokhoz az embertársakhoz, akik már kielégítették azokat az igényeiket amit még a másik meg sem közelít. Vajon mennyi minden kellene az embernek, hogy elegendő legyen ahhoz, hogy igazán boldog legyen? A világunkban őrült rohanásnak lehetünk szemtanúi az egyének, családok, társadalmak közötti versengésben, hogy túlszárnyaljunk másokat az anyagi kényelem és fényűzés érdekében. A világtól készen kapott eszméket elraktározzuk és a külvilág által teremtett ideálok azt sugallják nekünk, hogy nem vagyunk tökéletesek addig, míg a mintát nem tudjuk követni, tehát nem vagyunk elég jók, míg nem birtokolunk eleget a fogyasztói javakból.
Isten a maga egyszerűségében kívánkozik megnyílvánúlni bennünk ha ezt mi is hagyjuk. A lelki fejlődés egyik alapelve az Egyszerűség a szó legmagasabb értelmében. Ami azt jelenti, hogy a materalista életmód a büszkeség és a képmutatás nem kellene helyet kapjon az ember megnyílvánulásaiban. Mi emberek általában ezt nevetségesnek tartjuk és nevetséges számunkra így élni, sőt aki tudatosan éli az életét és van hite, azt megvetjük, elítéljük és azt gondoljuk róla, hogy valami baj van vele. Mint azt sem tartjuk normálisnak, ha valaki úgy dönt, hogy nézőpontot vált és egy olyan életmódot folytat amiben teljesen más jelentőséggel bíró értékekről szól az élete, mint azoknak akik a felszínen keresgélik életük kiteljesedését. Mindkét verzió teljesen rendben van mindenkinek a saját valóságában. Azt érzem, hogy a médiából való szemléletek erősen alakítják benyomásainkat és életszemléletünket. Ugyanakkor a vágyaink kielégítését tartjuk életünk egyetlen céljának amit mások leigázásával, csak az önnön érdekeinket nézve és hatalomra vágyva törekszünk elérni.
„Az ember igazi nagysága nem abban rejlik, amije van, hanem abban „ami“ : a lényében“
Úgy érzékelem, hogy attól függetlenül, hogy van-e valójában szükségünk bármire is, secperc alatt elérhető minden, az is ami nem is kell feltétlenül a megélhetéshez, sőt csak úgy dobják az ember után a különböző impulzusokat amik gerjesztik mégjobban valótlan igényeinket. Azonban amikor kielégül valamilyen formában már csak arra várunk, hogy valamilyen úton-módon elismerést kapjunk és beigazolódjon az, hogy az az igény amit választottunk tényleg f@sza. Aztán amikor megvan és sikerült begyűjteni az összes mosolygós fejet, a szivecskét, a like-ot akkor jön el az elégedettség. De aztán ez nem elég, mert az impulzus hamar eltűnik, ezért keresünk megint csak valamit ami által megkapjuk a megerősítést afelől, hogy elég jók és értékelhetőek vagyunk.
Nagyon is megszoktuk azt, hogy minden könnyen elérhető és minden mindig van.
Mindig lesz egy fagyi ami arra vár, hogy felfaljuk, hogy aztán boldogsághormont adjon; mindig lesz egy ruhadarab ami a polcon vár hogy megvegyük; mindig lesz egy zene ami jó érzést kellt bennünk; mindig lesz egy sorozat ami kikapcsol; mindig lesz egy ember akivel el tudunk menni sörözni mindig és mindig és mindig van valami vagy valaki aki kielégíti igényeinket. Mindig lesz egy személy aki visszaigazól bennünket arról, hogy értékesek vagyunk. Sőt a mai világban már elég egyetlen egy kattintás, hogy az ember érzékelje azt, hogy értékes és számít. Ehhez csak pár like-ra vagy néhány match –re van szükség és már elégedettek is vagyunk (egy darabig)
De mi van akkor amikor eljön az a nap amikor a sok felhalmozott tárgy, a több ezer like és a környezet nem elég ahhoz, hogy kielégítsen? Ekkor ráébredünk arra, hogy mindvégig egy illúziót kergettünk és egy olyan értelmet hajkurásztunk ami nem adja meg a tartós és a valódi boldogságot.
Ha egy reggel arra ébrednél, hogy egy mezőn találod magad ahol még a kutya se járt és sehol senki és semmi, akkor mi lenne? Hát az lenne, hogy szembe kellene nézni önMAGaddal és a helyzeteddel. Szembe kellene nézzél azzal, hogy két dolgot találsz: (számodra még) a nagy „semmit“ és önMAGadat.
Vajon képes lennél értelmet adni az életednek ha teljesen egyedül találnád magad egy mezőn? Ahol se telefon, se internet, se bevásárlóközpont, se mozi, se senki és még egy like sem mutatja azt, hogy mennyire jó helyen vagy? Én ki merem állítani hogy IGEN! Sőt akkor nyerne értelmet életed, akkor látnád meg hogy ki vagy, akkor látnád meg tisztán körülményeidet. És miért? Mert akkor vetkőzől le igazán önmagad előtt és látod meg színtiszta csupasz lelkedet.
Ez az a hely ahonnan hiába menekülnél nem tudsz. Ki elől, önmagad elől? Itt nincs menekvés hiszen hova és kihez? Itt nem találsz semmit ami kielégíti azokat a nem valós igényeidet amik eddig elfeledtették veled azt, hogy valójában ki vagy. Senki nincs aki visszaigazól arról, hogy jó helyen vagy-e, hogy biztonságban vagy-e és senki nem jelzi azt, hogy jó-e amit csinálsz és hogy értékes vagy-e.
Viszont azt kapod helyette, hogy: képes lezsel meglátni valódi értékedet, tisztán látod valódi igényeidet és szükségleteidet, amik már függőségtől és mások valóságától mentesek. Meg fogod tudni fogalmazni igaz vágyaidat, hogy mire vágysz; szerelemre, társra, nyugalomra, békére, harmóniára, biztonságra, hitre… Mindezeket megtudnád adni magadnak, úgy hogy senki és semmi nem erősíti meg a benned rejlő érzelmeket? Hidd el, előbb vagy utóbb kifejlesztenéd magadban és értelmet tudnál adni életednek mindentől és mindenkitől függetlenül önbecsapás nélkül.
Egy napon amikor vissza térsz és újra otthon ébredsz, magad is megdöbbennél azon, hogy hova tartana az első utad és kit hívnál fel és kivel találkoznál. Hiszen amikor megtanulod hogyan vállald fel önmagad, hamar rá tudsz jönni mi és ki a felemlő avagy visszahúzó számodra.
Már csak azt a kérdést kell feltenned magadnak hogy: A csupasz lelkeddel kivel időznél el oly szívesen a csendes meződön és kinek a mezejére lépnél ahol csupasz lelkét magadhoz tudnád ölelni?
Ha visszahúzódunk lelkünk csendes mezejére, akkor látjuk meg, hogy hányadán állunk önmagunkkal és életünkkel és mi az amire igazán szükségünk van ahhoz, hogy boldogok legyünk. Az a szeretet, hit, harmónia, biztonság és sok más érzés amit az ember a saját lelkében tapasztal meg és ott elültet, az lerombolhatatlan, rendíthetetlen és kristály tiszta. Tiszta minden befolyástól. Ez az a lelki táplálék amire igazán szükségünk van, ez az ami táplál, ez az ami erőt ad, ez az ami biztonságot ad, csak erre támaszkodhatunk amikor nincs más csak a „semmi“. Mert mindannyian ahányan vagyunk semmit nem fogunk magunkkal vinni a lelkünkön kívűl, az összes többi csak illúzió. Amikor rá jövünk arra, hogy nem tudunk meglenni tárgyak, személyek és különböző impulzusok nélkül és megrekedtünk mert elakadt az értelem, akkor jött el az idő, hogy ellátogassunk lelkünk csendes mezejére, ami kristály tisztán megmutatja, hogy az értelmet csak is magunkban találjuk.
„Lehet hogy nem értjük az élet értelmét, de attol még van értelme és törekednünk kell arra, hogy megértsük. Ha a Szentháromság titkát elfogadjuk, megértjük az élet értelmét „ (Bálint atya, Zomba)
Olyannyira megfogott ez a mondat – amikor elkísértem Édesanyámat a vasárnapi misére – hogy elkezdett foglalkoztatni. Íme az én értelmezésem szerint:
A Szentháromság titka nem más, mit a Szeretet titka és a Hit szabálya. Megvallásával Isten titkos tanácsát követjük: Aki igazán szereti a másikat, az meg akarja ajándékozni saját magával. Ez az Egyistenséget jelenti. Az Atya az egész lét teljességét átsugározza a Fiuba, s a Fiu visszasugározza azt a Szentlélek által az Atyába. Így jön létre az Egység a három Isteni Személy között a Szeretet áramlásával. Ők egyet akarnak és jelen vannak egymásban. Úgy is mondhatjuk, hogy a Szentháromság az Egység egymásba lakozás, ami a szereteten keresztül nyilvánul meg. Amikor az ember a Tiszta Szeretetet próbálja megélni, akkor ugyanez történik. Az embernek is a Szentháromság egységét kellene élnie Istennel, a többi emberel és az egész világgal. Azonban ha feladjuk ezeket a nézetek mást nem csinálunk mint magunk képére formáljuk Istent: Az Atyából távoli elmélet, Jézusból egy szenvedőáldozat és a Szentlélekből pedig emberi erőtlenség lesz. Isten úgy teremtett meg minket, embereket, hogy hasonlítsunk rá, vagyis képesek legyünk olyan tulajdonságokat kifejleszteni, mint amilyenek neki is vannak. Ilyen például a szeretet, az együttérzés és az igazságosság. Így tulajdonképpen vissza tudjuk tükrözni Isten személyiségét – amit mindenki értelmezzen a sajáz nézőpontja szerint…
Ideje annak, hogy ne hagyjuk eltéríteni magunkat az illúziótól, ha a Tiszta lelkünk hívását követjük és a Tiszta érzéseinkben bízunk – amit fel is merünk vállalni és Tiszta Szívünkből éni tudjuk azt – akkor elkezdhetjük megérteni az élet valódi értelmét. Az áldozat szerepből kiléphetünk, hogy átminősűljünk a Győztes szerepébe, ami már nem a szenvedésről, az élet Túléléséről, henem sokkal inkább az élet Megéléséről és Örömeiről szól. Itt az ideje kielemelkedni a Földi játszmákból és felismerni azt, hogy mindannyian Istenembrek vagyunk.
Csupa Szívvel és Szeretettel
M.E.